A magyar vadászok közössége megosztott. Ne tessék megijedni, itt nem a manapság minden vadászati témájú periodikában megjelenő „összefogásé a jövő” és hasonló morálisan építő dolgokról lesz szó, nem lebecsülve azok fontosságát, hanem egy minden vadászt érintő kérdésről lesz szó a golyóspuska belövéséről. Nem hinném, hogy sok olyan vadász lenne kishazánkban, akinek ne lenne legalább egy golyós fegyvere. Azok az idők elmúltak, mikor a halandó jáger, pláne ha apróvadas területen vadászott csak a társaság kartonos puskájával vadászhatott nagyvadra. Napjainkban bár nem éppen európai módon, de könnyebben golyósfegyverhez lehet jutni akár milyen régóta vadászik is az ember. Sokakról tudok, akiknek
Kakas! – Kiáltják a hajtók. A vadász megpillantja a madarat, ahogy a kék égen úszik felé. Fél lépés a lövés irányába, elindul a derék, s miközben a lövő a puskát vállhoz emeli, már a madár farka végére mutat a cső. Mikor felér a tus az archoz, a mozdulat felgyorsul, a cső megelőzi a madarat, és ahogy a csőréhez ér a célgömb, pattan a puska, a fácán röpte megtörik, gombócként hull a puskás lába elé. Egy szép lövés, ami az egész napot sikeressé teheti és akár még évek múltán is felemlegetik a vadásztársak, nagy dicsőség, amire – valljuk be férfiasan – a legtöbben akik puskát fogunk, vágyunk. De minden lövés úgy sikerül, ahogy szeretnénk, ahogy fent leírtam? Szerencsére nem, egyrészt, mert már
